Pipiske első szabálya, hogy sosem barátkozik emberekkel. Morcos, magának való, ősz, kamillasipkás öreg, de az összes morgása ellenére aranyból van a szíve. Házsártos, és kikéri magának, ha zargatják, de azt hiszem, bele is halna, ha egyszer nélküle oldanának meg valamit.
Mint minden kobold, látványosan kerüli a munkát, de közben azért elbeszélget az almafával, ha az gyanús foltot talál a kérgén, ráncba szedi a Csivitelőket a bokrok ágain, meglátogatja és felvidítja Turkát a vakondot, amikor megsérül a lába.
No és persze – de ez köztünk maradjon – ő őrzi a koboldok Nagy Varázskönyvét.
Hittel vallja, hogy a koboldoknak a földön a helye (naná, mivel „csöppet”, fél a magasban), és csak azért tartja szemmel Borót, mert szerinte az embergyerek állandóan bajba keveredik. Természetesen barátságról szó sincs, mivel Pipiske első szabálya ugyebár… :)
És hogy hogyan találkoztak?
„Pipiske rémülten állt a folyondár alatt. Esélye sem volt, hogy elrejtőzzön. Nem voltak zöld levelek, narancsszín trombitavirágok. Most a tél végén még csak a csupasz ágak fonódtak egymásba, és futottak szerte szét a magasban.
Turka, a vakond háza hiába volt közel, bizony a bejáratok mind a kert távolabbi pontjain emelkedtek ki a földből. A kobold tekintete ide-oda cikázott, búvó helyet keresve, mikor az utolsó pillanatban a magasból lecsapott Csipke, a vörösbegyhölgy.
Felkapta a koboldot, és igyekezett minél magasabbra emelkedni.
-Nézd Anya, egy vörösbegy! – kiáltott Boró, aki esténként szívesen bújta Anyával a könyveket és az internetet, a kertlakó állatok után kutatva.
Anya, csak egy pillanatra lesett a magasba, amikor kezéből majdnem kicsúszott a magokkal teli doboz, így nem láthatta, ahogy valamit elejt a vörösbegy.
Csipke nem volt a légi bemutatókhoz szokva, ahhoz meg pláne nem, hogy egy félős, reszkető, tériszonyos kobolddal egyensúlyozzon. Csőréből kicsúszott a rémülten rúgkapáló Pipiske kabátja, és a kobold zuhanni kezdett.
Boróka szerencsére résen volt. Azt hitte, hogy az eleségét ejtette el a vörösbegy, így felcsippentette Apa pulóverének szélét, és mint egy kis kötényben, felfogta a zuhanó valamit.
Nagy volt az ámulata, mikor meglátta, hogy a pulóver ráncaiba, egy rémült apró, ősz kobold kapaszkodik.
Meglepetésében halkan felkiáltott, de szerencsére Anya a magos doboz egyensúlyozásával volt elfoglalva.
-Segítesz kicsim? – kiáltott Anya a madáretetők alól.
Odahúzta a kerti széket, hogy a kislány fel tudjon kapaszkodni, és egyedül tölthesse meg az etetőket.
-Máris jövök! – kiáltott Boró, és a reszkető koboldot a füles sapkája alá rejtette.
Felkapaszkodott a székre, és kis lapátját ügyesen forgatva, mindhárom etetőt púposra töltötte. A Csivitelők, a szomszédos bokrok ágairól némán lesték a hatalmas maghalmokat, szemük csak úgy kopogott az éhségtől.”
