Középiskolás korom óta vagyok "grafomán". :)

Az iskolában, a pad takarásában írogattam, főként a fizika, és az irodalom órák alatt. (A fizikát sosem szerettem, az irodalom ellenben a véremben volt, így zsebből megoldottam az elemzéseket)

Életem első megjelenő műve, már a munkahelyemen talált, addig csak a számítógép, és néhány papírlap őrizte a szép emlékeket.

Kis szösszenetem a Reader's Digest oldalain kapott helyet 2009 vége felé, és a mai napig talán erre vagyok a legbüszkébb.

Párommal költöztünk épen össze, Budapestről egy vidéki városba, és őszintén megvallva fogalmam sincs miért nem szökött meg rögtön a költözés után. Az egész költözködési "akció" nem volt ép probléma mentes, de azért utólag végig gondolva elég mulatságosan nézhettünk ki az autóút alatt. :)

 "NOÉ BÁRKÁJA

A költözködés körüli izgalom egy szép, verőfényes májusi reggelen érte el a tetőpontot. Bettit vártuk, a kolléganőmet, aki arra az eszement feladatra vállalkozott önként és mosolyogva, hogy engem és páromat az állatkáimmal együtt átköltöztet új, kertes otthonunkba.

- A két nimfapapagáj?... ja, igen a rikoltozó doboz... Jelentem a befőttes üvegek teteje átlukasztva, forgács az aljukra szórva.

Édes Istvánom legalább tudta, mit vállal, bár az utóbbi időben egyre szaporodtak homlokán a ráncok, ahogy a törpehörcsög-kolónia növekedett.

De nem adta jelét, hogy akár csak egy pillanatra is meggondolná magát, és ha eddig nem lettem volna menthetetlenül szerelmes belé, most elvesztettem volna miatta a maradék józan eszem is.

- 27, 28, 39, 30, 31. A fene, hol a harminckettedik? Édesem, gyere segíts számolni, egy "törpével" már megint kevesebb van!

Lassan készülődtünk. A bútorok már mind az új otthonunkban voltak, és a ruháinkkal együtt várták a nagy pillanatot. Már "csak" az élő szállítmány behajózása volt hátra. Betti végre megérkezett a párjával, gyorsan körbepillantott, majd az arcára fagyott a mosoly, ahogy tudatosult benne a feladat nagysága. De rutinos problémamegoldó lévén egy pillanat múlva már gondolatban a terráriumokat rendezte egymásba, majd a hatalmas kalitkába, végül autója csomagtartójába.

- Mond meg nekem, mi lesz Robinnal? Egyedül utazik, vagy édes kettesben a párjával?

Napok óta alig aludtam. Kis kompániánk oszlopos tagja, Robin of Locksley , az aranyhörcsög meglépett. Áthurcolta mókuskerekét a terrárium falához, bepakolta az aljába minden kincsét - miközben párja Hógolyó édesdeden szunyókált a másik sarokban -, majd az alvóhelyéül szolgáló pamutot is, végül az imigyen kitámasztott kereket létrának használva felmászott a terrárium pereméig, és dobbantott.

A lakás összes ajtajába térdmagas barikádokat állítottunk fel, csalimagokat helyeztünk el a szobák közepén, jól látható helyen, majd megkezdődött a vadászat.

két napig tervezgettem, hogyan fogom a kis nyavalyás torkát átharapni, de dühöm lecsendesedett, mikor a harmadik nap reggelén, az első kávéval a kezemben, megláttam kiaraszolni a hűtőszekrény mögül. Néhány másodpercig rám meredt, majd villámgyorsan bekotort a hátlap mögé. Farkasüvöltésemre felbukkant az ajtóban kedvenc öcsém, Tom, borzas tüskehajával, majd némi taktikai megbeszélés után könnyednek vélt mozdulattal és súlyemelőkre jellemzően liluló fejjelpár centivel odább görgette a csordultig pakolt oszlopmagas hűtőt. Prédánk riadtan leste a fejleményeket. Tom bepréselte magát hűtő és a konyhafal közötti keskeny résbe, és sűrű lábdobogások közepette felidézte János herceg lovascsapatát, amint keresztülszáguld a sherwoodi erdőn.

Rőt bundájú aranyhörcsögünk, Robin menekülőre fogta volna, de a konyha közepén belegabalyodott a partvis szálaiba, amelynek másik végén szerény személyem vigyorgott. Mire észbe kapott, már hokisokat megszégyenítő és több éves takarítási tapasztalatot sem nélkülöző partviskezeléssel sarokba szorítottam. Innen már csak egy út vezetett, egyenesen egy három literes befőttesüvegbe, amelyben megteszi majd az utat új otthonunkba.

- Drágám! Csinálj valamit Csőrivel, mert beszakad a dobhártyám...Mit szólnál egy finom sültmadár-vacsorához, ha odaértünk?

Csőrösünk úgy négy éve, egy forró nyári napon pottyant közénk. Szombat hajnali fél hatkor vad rikoltozás ömlött be a szobánk sarkig tárt ablakán, majd kisvártatva egy fél pár papucs repült kifelé, a játszótér szélén álló apró, mélybordó gyümölcsű díszcseresznyefa irányába. Tom, aki alig néhány órája hagyta el hőn szeretett számítógépe monitorát, néhány pillanat múlva röppályára állította másik papucsát is. Majd mikor végképp kiűzték a nyári álmot nagyra nőtt medvebocsom szeméből, mi ketten vadászatra indultunk. Előbb puszta kézzel akartunk végére járni a dolognak és elkapni a csendháborító madarat, majd amikor a nimfapapagáj pimaszul átrebbent egy közel hatméteres nyárfa ágai közé, a szomszéd és szák után kiáltottunk. Egy hétvégén át kergettük az átkozott madarat.Gyerek föl a fára, szák fölad, teleszkópos nyél kiteker, madár becéloz, szák lassan előretol, madár az utolsó pillanatban kárörvendő vigyorral átrebben a párméterrel odébb büszkén feszítő másik nyárfára. Gutaütés közeli állapot. Teleszkópos nyél visszateker, szák lead, füstölgő morgó, nyári programjában meggátolt testvér lemászik.

 Kétnapi üldözés után a nimfák papagája győzött: teljesen kimerülve feladtuk a hajszát. Hétfő délután hazaérve a rikácsolás újult erővel tört elő, ekkor már a szobánk ajtaja mögül. Távollétünkben a melegtől és szomjúságtól meggyötört tollas a nyárfa tövében keresett menedéket, ahonnan a szomszéd - lévén tapasztalt horgász, és a kivárásra játszott - egyszerűen csak felemelte.

Így hát végre rabláncra került hétvégi álmunk megzavarója, aki ezután bosszúból mindennap hajnali fél ötkor felcsapott vekkernek.

- Nem láttad Puffancs pórázát? Lassan indulnunk kellene, ha még ma ki akarjuk pakolni az állatsereget.

Amikor ő érkezett, éppen fáradtan másztam le a buszról az egész napi robot után. A téren vágtam át éppen, amikor egy csapat mazsola rohant meg. Vagy öten rángattak a tér sarkában parkoló kis Fiat felé, ahol kajahegyek és vizestálkák sorakoztak a földön. Elég fura játéknak tartottam, hogy egy autót próbálnak megetetni, és megitatni, de tévedésem azonnal nyilvánvalóvá vált, mikor benéztem a kocsi alá. Egy kimerült mélybarna szempárba bámultam, melynek tulajdonosa bizalmatlanul pislogott a felé nyújtózkodó gyerekkezek irányába, és addig "rákolt" hátrafelé a sötétszürke kocsi alatt, ameddig csak bírt. A kihordott áldozati ételek mennyiségéből ítélve, már órák óta tarthatott a csalogatási művelet. Miután mindenki hátra húzódott, a loncsos bundájú jövevény első szóra előmászott és hozzám bújt, ismét ékesen bizonyítva a tételt, hogy mindig a kutyák választanak gazdát és nem fordítva.

Rendbe kellett szedni a gubancos, koszos szőrcsomót, így megkezdődött a nagy hadművelet. Kivonultunk a játszótér melletti füves térre ollóval, kutyafésűvel és két kedves gyerkőccel, akik önként ajánlkoztak kutyasimogatónak. Míg felváltva vakargatták újdonsült családtagunkat - fej, nyak, hát, pocak, mellény -, addig két óra leforgása alatt sikerült kifésülnöm (többnyire ollóval) a gubancos kutyabundát. Szerencsére a kutyák szőre gyorsan megnő. Bár Puffancs úgy hordozta körbe megtépázott bundáját nap mint nap a sétáltatások alatt, mint aki épp rangos kitüntetést kapott.

 - Édesem! Biztos, hogy mindez be fog férni a kocsiba? Nem kellett volna inkább egy kisebb buszt bérelnünk?

Minden befért. A terráriumok és a böhöm madárkalitka, a csomagtartóba, a 32 dzsungáriai törpehörcsög befőttesüvegekbe dunsztolva, dobozokba csoportosítva a hátsó ülésen kuporgópárjaink ölében, lábánál, feje körül. A két aranyhörcsög, Robin és Hógolyó egy nagyobb üvegben összebújva szundikált a hátsó ablakban. a két nimfapapagáj az öcsém által gyártott szállítóalkalmatosságban, a dobozhegy tetején, hogy minél könnyebben a fiúk fülébe tudjanak rikácsolni, ha útközben mentővel hozna össze minket a sors.

a visszapillantó tükörbe nézve Bettivel elégedetten konstatáltuk, hogy sikerült úgy raknunk a nyitott dobozokat, hogy mindegyik dunsztosba kelló mennyiségű levegő jut majd, és a párjaink is kilátnak a dobozvár résein.

Nekünk elöl irigylésre méltó volt a helyzetünk. Könnyen kaptunk levegőt, nem kellett dobozokat egyensúlyoznunk, ráadásul Puffancs gondoskodott a szórakoztatásunkról. Tibeti spánielünk bundája azóta megnőtt, de büszke tartása maradt a régi. Aprócska turcsi orrát magasra emelve vigyázzban ült az ölemben, mint az ütközetből hazatért győztes hadvezér. Igyekezett az összes kósza illatpászmát begyűjteni, ami a lehúzott ablakon beáramlott. Minden piros lámpánál még jobban kihúzta magát, hogy mindenki láthassa, ennek a bolond családnak ő is tagja.

Útközben néha lopva a tükörbe néztem, enyhe bűntudattal, hogy a fiúkat ilyen sanyarú helyzetbe hoztuk. Arcukon eleinte csak az erős összpontosítás látszott, ahogy próbálták ingatag terhüket a helyén tartani, de egy-egy élesebb kanyar bevételekor szemükön átsuhant a rettegés előszele is.

Egy óra elteltével begurultunk új otthonunk kapujába, és végre mindenki kinyújtóztathatta elgémberedett tagjait, felborzolt idegszálait. Mire minden szöszmötölő, rikácsoló és ugató utast kirámoltunk, kezdtük érteni, hogyanis érezhette magát Noé a bárkában annyi állattal összezárva.

De az élményt nem cserélnénk el semmi másra."