Pacus ma elballagott az oviban, így újabb mese született az óvónéniknek és a dadusnéninek.

Régóta szemeztem az ovi udvarán álló hatalmas fenyőfával,  így most egy saját mesét kapott - egyenlőre. :)

De nagy szerepe lesz még a készülő karácsonyi mesekönyvben is.

Vajon kicsoda Strobi és Larxy, és mi közük Morcfenyőhöz?

A bevezető meséből kiderül, mint ahogy az is, hogy elég kalandosan alakul majd hőseink sora, egészen Karácsonyig, amikor fény derül egy fogadás végeredményére... talán! :)

Morcfenyő koboldjai

1.

Morcfenyőt megszállják a koboldok

Az óvoda udvarán, a kapu mellett, a jobb oldalon, egy hatalmas fenyőfa állt. Fejét magasan tartotta, mivel az alsó ágait le kellett fűrészelni, hogy a csintalan gyerekek nehogy felmásszanak rá. Hosszú tűlevelei voltak, ágain formás tobozok nőttek minden évben.

A fenyő mégis magányos volt és morcos. Törzsére az évek alatt lassan borostyán indák kúsztak fel, fejét lehorgasztva tartotta, ágain a tűlevelek lekonyultak. Hiába cirógatta meg a napsugár minden reggel elsőként a csúcsát, ő csak fintorgott egyet és még mélyebbre hajtotta a fejét.

Mikor bogarak költöztek a kérge alá, harkályok jöttek, végig kopogtatták gyantás fáját, de ez sem vidította fel igazán. Őket is csak eltűrte, mint valami szükséges rosszat, amitől úgysem tud megszabadulni. A harkályok pedig addig munkálkodtak, míg a sok kopogás nyomán egy kis odú bukkant elő a törzsén.

A következő tavasszal fenyőrigók telepedtek meg ágai között, és mire észbe kapott, Pilar a rigóhölgy már fészket is épített. Puha fűszálakat fűzött egymásba, pár gallyal megerősítette, majd belülről sárral kitapasztotta a formás kis fészket. Mikor megszáradt, egy kevés mohával és száraz, puha szénaszálakkal bélelte ki.

A fenyőnek pislogni sem volt ideje, és máris 5 formás, barna pettyekkel teliszórt halványkék tojás ringatódzott a meleg fészekben. Csak bámult, amikor felrepedtek az első tojáshéjjak. Egy hét sem telt bele, és koronája zengett az éhes rigófiókák csivitelésétől.

Ez a zaj, már túl sok volt neki. Nem elég az óvoda udvarán rohangászó, boldog gyerekek visongása, kiabálása, de még öt éhes rigócsőr zaját is el kellett viselnie.

Nem is sejtette milyen megpróbáltatások várnak még rá…

Egy kora májusi estén, mikor a nap épp lenyugodni készült, apró lábak és karok kapaszkodtak fel a fenyő repedezett kérgén, majd előkerült egy csöppnyi véső, kalapács és halk kaparászások közepette az apró kezek munkához láttak, hogy a harkályok által előkészített odút nagyobbra tágítsák.

Hajnal lett, mire elcsitult az állandó percegés és kopácsolás, de a fenyő hiába akart szundikálni, felébredtek a rigófiókák és üres hasuk követelni kezdte a reggelit.

Az óvodások szép csendben érkeztek meg reggel, – ezt a fenyő el is várta - de pár óra múlva, mire a rigók éhsége elcsitult, már hangos zsivaj töltötte be az udvart és a fenyő lekonyult tűlevelei égnek meredtek mérgében.

- Hogy a jégeső szánkázna a hátán ennek a sok hangoskodó gyereknek! – dohogott fennhangon a fenyő.

- Hát ezeknek már semmi sem szent? Mi lesz a pihenésemmel? A nyugalmammal? Állandóan mászkálnak, kopognak rajtam és még hozzá ez az állandó zűrzavar!

Legszívesebben messzire szaladt volna, egészen egy hatalmas erdő közepibe, annak is a legcsöndesebb zugának a mélyére, de hát a gyökerei nagyon mélyre nyúltak a föld alatt, és ettől a zajtól még azok is görcsbe ugrottak, így esélytelen volt, hogy akárcsak pár métert is odébb sétáljon.

Alig fél óra múlva eleredt a finom melengető tavaszi zápor és a gyerekek beszaladtak játszani az épületbe. De a fenyő öröme ezúttal sem tartott sokáig…

- Na persze, most meg esik…! Mit is várhatnék mást!

Morgósan összehúzta magát, - már amennyire egy fenyőfa erre képes – és újfent lógatni kezdte a tüskéit.

Ebben a pillanatban halk kuncogás hallatszott az ágai közül, majd egy vidor, hangocska csendült fel.

- Mond csak, te egy pillanatig sem tudod abbahagyni a morgást?

A vidám hang gazdája kimászott a tűlevelek mögül, majd letelepedett az egyik ágon, pont a fenyő szeme elé. Kócos, halványzöld hajának tincsei pont úgy meredeztek, mint a fenyő tűlevelei, vigyori képe mókásan fintorgó, feje tetején barnás tobozsityak díszelgett. Köpenye haragoszöld, inge és nadrágja a szürke és a barna árnyalataiban játszott, pont mint a fenyő kérge. Apró mellénye tobozlevelekből készült, olyan volt, mintha egy mellvértet hordana a csöppnyi kis kobold.

Mert hogy a fenyő ágán egy koboldfi csücsült vigyorogva és félrehajtott fejjel vizslatta őt.

- Szia! A nevem Strobi, és fenyőkobold vagyok.

- Szinte sejtettem! – morrant sóhajtva a fenyő és cseppet megrázkódott.

- Mond mi a koppanós tobozt keresel te pont rajtam? Látsz te itt valahol fenyőerdőt? Nem véletlenül állok itt egyedül. Nem bírom a társaságot! – világosította fel mérgesen a fenyőillatú koboldot.

- Nem szeretek cseverészni, utálom, ha folyton kíváncsiskodnak, és ki nem állhatom, ha nevetgélnek körülöttem. – hadarta egy szuszra, mint egy betanult leckét.

- Akkor neked pont megfelelő hely egy óvoda udvara - kuncogott hangosan Strobi.

- Addig költözz el, amíg szépen kérlek! – morrantott a fenyő dühösen.

- Ha jól emlékszem ti mindig fáról fára költöztök, nyughatatlan kis izgagoncok vagytok. Látsz te itt másik fenyőt a közelben? Itt nincs ugrabugra az ágak sűrűjében, nincs fáról fára pattogás… Menj, amíg jó dolgod van!

A zöldhajú kis kobold mosolyogva megvárta míg a fenyő kidühöngi magát, majd csendesen így szólt:

- Tudod eluntuk az erdőt, és mindenfelé pletykáltak rólad a fenyőrigók, hogy igazi morc vagy, és Pilart kivéve, aki egy igazán türelmes hölgyike, mindenki elmenekül a közeledből. Kíváncsiak lettünk rád Morcfenyő! És ha egy kobold kíváncsi valamire…

Vidoran kacsintott egyet, majd közelebb egyensúlyozott a tűlevelek között az ágon.

- Na várjunk csak egy kicsit! – pislogott gyanakodva a fenyő.

- Mi az, hogy „eluntuk”? Mi ez a többes szám? Mond, hogy csak egyedül vagy és nem hoztál a nyakamra még többet a fajtádból!

Strobi sejtelmesen vigyorgott, majd éleset füttyentett, mire egy hajszálpontosan ugyanolyan kobold dugta ki a fejét az apró odúból.

- Hívtál tesó? - szaladt ráncba apró képe.

- Gyere csak le Larxy, és mutatkozz be az új barátunknak! – hívta Strobi a testvérét.

A másik kobold kibukfencezett az odú előtt lévő faágra, majd nagyokat szökkenve a tűlevelek között, Strobi mellé ugrott.

- Itt vagyok ragyogok!

Morcfenyő azt hitte, káprázik a szeme. A két kobold úgy hasonlított egymásra, mint egyik rigótojás a másikra… azaz mégsem pontosan. Strobi haja egy csöppet rövidebb volt, a füle pedig kicsit hosszabb és hegyesebb mint az ikertestvérének, Larxynak pedig kicsit kerekebb volt az arca.

- Na nem! – horkantott hangosan Morcfenyő.

- Azonnal szedjétek a sátorfátokat és söprés, keressetek magatoknak egy másik fenyőt!

A két koboldfi nevetve összekacsintott, majd Larxy törökülésbe tottyant a rücskös fenyőágon, és kuncogva felvilágosította a fenyőt.

- Ugyan már! Itt egy seregnyi bajkeverő mazsola, akik egész nap ugrálnak, játszanak, nevetnek és hangosak. Egy csapat kobold sem ér fel velük. Ráadásul van egy jó kis odú rajtad, ami ugyan még kissé szűkös, de egykettőre nagyobbat varázsolunk belőle és jól kibéleljük mohával. Jobb ha belenyugszol, hogy nem megyünk sehová!

-Különben is, Pilar fiókái hamarosan repülni tanulnak. Ki fogja kilökdösni őket a fészekből, ha nem mernek nekiindulni? – kérdezte Strobi komolykodva.

- Egy szó mint száz, maradunk! Nem attól félsz inkább. Hogy megkedvelsz minket? Mi lesz akkor veled, ha esetleg tovább állunk?

- Mi lenne, ha már most tovább állnátok! Utálom a koboldokat! Főleg, ha fenyőkoboldok és ráadásul még ikrek is.

Ezzel Morcfenyő haragosan megrázta az ágait. Csak úgy záporoztak tűleveleiről az apró esőcseppek a koboldok nyakába.

- Hé ez nem volt tisztességes! - pattant föl Larxy csurom vizesen.

-He-he! – Morcfenyő egy pillanatra elmosolyodott, majd mikor rájött, hogy majdnem kicsikartak belőle egy nevetést, újra undok képet vágott.

- Mi van, ti sem szeretitek az esőt? Akkor gyorsan költözzetek, mert itt mindig esik. Főleg, ha én rázom a nyakatokba a vizet!

Strobi jelentőségteljesen testvérére nézett, hunyorított egyet, majd lassan, megfontoltan csapdát állított a fenyőnek.

- Szóval azt mondod úgy sem bírjuk itt sokáig?

- Nem bizony! – reccsent a fenyő, és kihúzta magát.

- Rendben, akkor kössünk egy fogadást – a tűlevélhajú koboldfi átkarolta öccse vállát, majd fennhangon elmélkedni kezdett.

- Ha kibírjuk az odúdban az év végéig, akkor végleg beköltözhetünk az hozzád!

Morcfenyő elgondolkodott.

Az odú, kicsi és huzatos, még ajtó sincs rajta. A nyári szünetben bezár az óvoda, a koboldok tehát unatkozni fognak. A tél hideg, és ha havazik akkor az összes jeges, vizes havat az ágairól a koboldok nyakába boríthatja.

- Rendben! - adta meg magát.

- Szerintem ugyan nem bírjátok ki, de ha Karácsonyig maradtok, akkor tiétek az odúm. Természetesen bármikor elköltözhettek, de akkor a fogadást megnyertnek tekintem, és többet nem teszitek a lábatokat a fámra! – azzal elégedetten becsukta a szemeit és alvást színlelt.

Strobi és Larxy összenézett.

- Nem lesz könnyű dolgunk! – sóhajtott Strobi halkan.

- Tudod, hogy az erdőbe nem mehetünk vissza! Megszegtük a legszentebb koboldtörvényt és nincs jogunk többé közöttük élni.

- Ugyan már! A törvényeik ósdik és elavultak. Tudod, hányan szegték már meg előttünk? – Larxy mérgesen felkapaszkodott az odú peremére, majd elkapta bátyja kezét, amikor az utána ugrott.

Bevackoltak a mohaszálak közé, majd Strobi kobakját az öccse homlokához dugta és halkan megjegyezte.

- Igazad van, de mi vagyunk az elsők, akiket a Nagy Koboldtanács rajtakapott!

Majd magára húzott egy nagyobb kupac mohát és már aludt is. Körülöttük fenyőillattal telt meg a levegő és az illatpászmák csendesen kikúsztak az odú nyílásán…