Igen, van az a szilvamennyiség, ami pálinkának kevés, de ha mind felfaljuk, garantált a gyomorrontás és a csömör.

Tehát jöhet a lekvárfőzés, ami eddig nálunk nem volt opció, lévén mindkét gyermekem helyből felszállva rühelli a lekvárok  minden fajtáját.

Ahogy mondani szoktam:

INNEN SZÉP NYERNI!

 Így fogtam magam, kimagoztam a szilvákat, majd édes férjuram beáldozta drága idejét, és darálót ragadott. Na nem az elektromosat, hanem a nagymamám régi kézzel tekerős húsdarálóját.

Két  nagy tálnyi szilva pürésítve, lábosba töltve, alágyújtva.

Már csak némi fűszer hiányzik belőle, tehát jöhet a kedvenc szilvás sütihez való keverékem:

Fahéj, ánizs, kardamom, gyömbér, szegfűszeg, citromhéj.

Cukor helyett pedig eritrit, hogy én is büntetlenül kenyérre kenhessem. :)

Pár órát rotyogtattuk, persze takarék lángon, közben Boró élénk szimatolással járőrözött a konyhában.

Az utolsó pár percben a szilvához adtam egy kevés zselatint aztán már csak üvegbe kellett tölteni, fejre állítani pár percre, majd bebugyolálni a kis üvegeket, hogy lassan hűljenek ki.

Szerencsére maradt egy fél üvegnyi, amiből fél órányi hűlés után nagy nyugalommal kentem magamnak egy keveset egy szelet házikenyérre. Elmentem kezet mosni, és mire visszaértem, ez a látvány fogadott... :)

Végre egy lekvár, ami kiütéssel győzött Borónál! :)