Ma ne várjatok képeket...sütést, főzést,... kerti koboldos kalandokat...

Ez a poszt nem kerül ki a facebookra sem... Egyedül nekem fontos, hogy leírjam. Csak egy levél, amit az égi postára bíztam...

Drága Nagyikám!

Olyan jó lenne, ha itt lennél!

Sokszor eszembe jutottál, mióta messze vagy tőlem, de az elmúlt 1 évben kicsit kevesebb "töprengő időm" akadt. Itthon van a két kis koboldom - fájó pont, hogy egyikük sem ismerhet meg Téged - és bár imádom őket, néha kissé fáraszt az állandó csicsergésük.

Sosem gondoltam, hogy anya leszek! Bár Te sűrűn mondogattad, hogy csak az esküvőmet szeretnéd megérni, én mindig teljes komolysággal válaszoltam, hogy akkor örök életű leszel Nagyikám!

De ezt még értem sem vállaltad be... Több mint 20 éve hiányzol már, s bármikor szóba kerülsz, nálam mindig eltörik a mécses.

Ma este mégis más volt a helyzet...

Emlékszel, mikor még színházba jártam és hozzád hazaérve - ami legtöbbször éjfél után volt - berepültem az ajtón? Hiába volt mér órák óta vége az előadásnak, nálam még tartott a varázslat. Lebegtem a mesében, fogva tartott egy másik világ, hangokkal, színekkel, dallamokkal, illatokkal.

Lebegtem, és Te vacsorát toltál elém...

Két lábbal álltál a földön, tudtad, hogy szinte egész nap alig ettem, hiszen este várt a színház, a varázslat. Egyetlen szavaddal leránthattál volna a földre, hiszen másnap várt az iskola - latin, anatómia, ápolástan... - Te mégis mellém ültél, végignézted lázas repülésem, néha egy órán át is tűrted, hogy eléd dobáljam csapongva az összes átélt varázslatot.

A fodros ruhákat, a gyönyörű melódiákat, a suhanó táncokat, a szerelmes pillanatokat. Nem mosolyogtál a felháborodásomon, hogy a főhősömet már megint el akarta valaki gáncsolni - akkor sem, mikor már hatodszorra láttam a darabot és még mindig röpülve léptem át a küszöböd.

Türelmesen kivártad míg lecsillapodom és mindent - de szó szerint mindent - elmesélek, majd kedvesen unszolva belapátoltattad velem a mennyei, de kihűlt vacsorát - hagymás krumpli, mititei, ubisali - amit valószínűleg egész este főztél, hiszen ez volt a kedvencem.

Majd ágyba dugtál és hajnalig hallgattad, ahogy suttogva újra és újra felemlegetem a kedvenc karaktereim, a dallamokat, a hangulatot, és ébren őriztél , míg engem le nem gyűrt a kimerültség.

És hogy mindez miért jutott pont ma eszembe?

Mert rátaláltam a neten egy régi fimre, amit több mint 20 éve láttam utoljára

Régóta kerestem már, de mivel sem a címére, sem a szereplőkre, de még a teljes történetre sem emlékeztem, nem kecsegtetett sok sikerrel.

Csak a történet foszlányai, a film hangulata, és az egyik főszereplő szinkronhangja maradt meg valahol mélyen az emlékeimben.

Most mégis elém sodorta a "véletlen"! Ott ültem, fülhallgatóval a fülemben,a gyerekeim korlátlanul garázdálkodhattak a mesecsatornák között - ritka pillanat, meg is becsülték, így nem zaklattak. :) Szóval ott ültem, végignéztem a rég vadászott filmet, egyedül, gyerekzsivaj nélkül.

Fel sem tűnt, hogy nem zargatnak percenként kaja, játék, kisautózás, vagy marakodás ürügyén.

A film végére lebegtem... Pont úgy, mint 30 évvel ezelőtt, amikor hazaértem hozzád. Újfent idült mosoly ült a képemen, magával ragadott a mesevilág, a varázslat és eszem ágában sem volt leszállni a földre.

Kilebegtem a konyhába, vacsorát kreáltam és hiányérzetem támadt... Elvittem a lányom fürödni, és még mindig nem tudtam, mi az ami hiányzik.

Mikor a két koboldom aludni mentés újra csend vett körül, fájón nyílalt belém a felismerés....

Te hiányzol...!

Hiányzik a csöndes figyelmed, az értőtekinteted, az elfogadásod. Neked mindent elmondhattam. Nem éreztem magam ostobának, vagy "kis hülyének", nem kellett komolynak lenni, lehettem ÖNMAGAM. Nem kellett megváltoznom, alakoskodnom, kuncsorognom a szeretetért.

Nem voltak feltételek, olyannak szerettél, amilyen vagyok.

Pokolian hiányoztál!

Nem volt kinek átadni mindazt, ami lebegve tartott a magasban. A csodás kosztümöket, a történet izgalmát, az újraélt kedvenc jeleneteim, a film emlékeit... Nem volt "villámhárítóm", hogy csendesen a földre vezesse csapongó szárnyaim, nem volt őrangyalom, aki ágyba fektessen és hallgassa suttogásom, amíg le nem gyűr a fáradtság.

Hiányzol Drága Nagyikám!

Így most itt ülök a konyhaasztalnál - hol máshol? - nélküled, és írok... Neked.

Közben néha pityergek a mosolyom mögött - naná, a megszokás és a hiányod hatalma. Azért a mosolyból mára több jutott. :)

Azt mondják, az égi posta gyorsabb mint a földi. Néha elég egy kósza gondolat...

Tudod mi jutott eszembe?

A fiam, aki felhevülten, ragyogó szemmel magyarázza a kedvenc meséjét, miközben igyekszem belediktálni pár falatot a vacsorájából, hogy ne éhesen menjen aludni... meg a halk sutyorgásai elalvás előtt, amikor még mindig magyaráz nekem és az suttogja, hogy nem bír elaludni.

Vagy mikor a lányom földöntúli mosollyal veri a ritmust az asztalon, a karján, vagy épp a mellkasán és csillogó szemmel gyakorolja a szájdobolást.

Ismerős a tekintet, a lebegés, a lángoló érzelmek...

Csak most valami más is ismerős lett.

Egyszerre akarok nekik villámhárító és őrangyal lenni. Vigyázni rájuk, és szárnyakat adni, hogy bátran, biztonságban, korlátok nélkül érezhessenek és lebeghessenek.

Köszönöm Nagyi!

Köszönöm, hogy megtanítottad...! :)