Igen, vannak olyan napok, amikor reggeltől estig meséből kell álljon az élet. Nálunk két napig csak erről kellett szóljon minden.

Töredelmesen bevallom, még az én tapasztalatommal és rutinommal sem ment mindig.

Vegyünk egy alapjáraton örökmozgó ötévest, akinek napi legalább 4 óra levegőre van szüksége, hogy ne unatkozzon. Adjunk hozzá „némi” lázat (39,4), majd két napig zárjuk össze lemerülőben lévő szüleivel, és az éppen fogakat növesztő kistörpével, és máris kész egy szuper hétvége.

Lázasan a melegbe kimenni ugyebár, nem a legjobb ómen, így marad a szellőztetés, ami a lányomnak még jókedvűen is egyenlő a nullával.

A mese az életem, de mikor csak ezzel tudom féken, és nyugton tartani két napig Borókát, egy idő után már azt latolgatom, hogy elment a józan eszem, amikor gyereket vállaltam.

Éjjel fél háromkor az agyam már rég nem pörög, a nyelvem pedig nem bír lépést tartani az álmossággal. Tehát igyekszem rövid, alig három perces meséket kitalálni, hiszen a lány hatodszorra is fel fog ébredni, még mindig nyűgös, és kötekedő lesz, és ismételten előadja, hogy ő elmegy egyedül sétálni, és elköltözik, és különben is, menjünk el inkább mi itthonról.

Visítva fog tiltakozni a lázmérő ellen, hiába az aranysárkányos mese, vagy Apa kékfülű manója. Ami megszokott, az már nem hat.

Új, számára ismeretlen dolgokat kell előszedni, mert csak így lehetünk benne biztosak, hogy egy pillanatra meghökken, és elfeledkezik az éppen aktuális visítani valóról.

A lázcsillapító kúpnak már a gondolatára is dührohamot kap, de azonnal kerekre tágul a szeme, mikor anya töredelmes beismerő vallomást tesz, hogy bizony ő is kapott már ilyet, hiába felnőtt, és igen, egy cseppet sem élvezte a helyzetet, tehát teljesen megérti az ő mérföldes dühét.

Na, már csak bele kell kapaszkodni, a hangulatváltozásba, és jöhet az ölelgetés, az „előzetes” lázmérés (homlokcsók sunyin játékba csomagolva), majd rávenni a csemetét, hogy ha már mindenkit felvert, legyen oly baráti, és kortyoljon egy kevés vizet.

Közben persze újabb rövid mese, fejből, mert nehéz a 17 kilós gyerek mellett egy mesekönyvet is egyensúlyozni. Utána egy 10 perces mese a tévében, párnázott fotelból nézve - mert ő egy cseppet sem álmos - , majd jobb híján a kezébe nyomtuk a távirányítót.

Lekapcsoltuk a kislámpát, és közöltük szapora ásítások között, hogy mi aludni mentünk, mert sajna pokoli fáradtak vagyunk.

Duzzogva felmarta a párnáját, morogva az ágyunk közepére költözött, majd két perc sem telt el, és megjegyezte „anya, mesélj valamit!”

…Meséltem.