„…A boszorkány idegesen nyelt egyet, majd a torkába kúszó rémületet visszatuszkolta gyomra leghátsó zugába, és szemét lehunyva megzabolázta rohanó szívverését.

Lassan, mélyeket lélegzett, kizárta elméjéből a mögötte lihegő farkasok hangját, majd szívét tágra nyitva megpróbálta meghallani a twont, akinek lelke és szelleme erre a veszélyekkel teli útra hívta.

Jeges fuvallat söpört át a tavaszi erdőn, majd a boszorkány előtt felsejlettek a twon jádezöld szemei és sötétkék pókhálómintával borított, hófehér nagymacska képe. A kristályos szempár gunyorosan vizslatta a lányt egy pillanatig, mielőtt a hideg fuvallatot szerteszét futtatta az utak fölött.

Lassan jéghideg páracseppek kúsztak elő a földből, és ködös, tejfehér lepellel vonták be a jobbra kanyargó ösvényt.

A boszorkány halványan elmosolyodott, majd megkönnyebbülten hátrarázta vöröses hajfonatát, megmarkolta íjját és futásnak indult a hófehér, lebegő páracseppek között…"