Vannak olyan napok, amikor semmi sem sikerül. Nálam ez akkor következett be, mikor éppen egy kellemesnek nem nevezhető kis betegségből lábadoztam.

Szerencsére a férjem itthon volt, így a gyerekek semmit sem vettek észre abból, hogy anya másfél napra kiesett a rutinból.

Ha-ha…

Harmadik nap a lányom szétugrálta a fejét a kertben, mivel nem voltam a topon, hogy odakintre is szemet növesszek. Igen, megadtam az ukázt, hogy keveset a napon, és sokat inni, bemenni az árnyékba… de azt kihagytam az instrukciókból, hogy néha pihenőre kell zavarni a kis csajt.

Az eredmény?

Fél órás délutáni alvás, majd éjszakai ügyelet, mert nem bírta abbahagyni, a „rókáról szóló mesét”.

És mivel vírus kering, jobb a békesség.

A bajokról ennyit.

Ilyenkor egyetlen kincsem, morcos, és hallgatag lesz, - nem mintha máskor nem dobná be ezt a figurát. Nem árulja el, mire lenne szüksége, még abban van, hogy anya a minden gondolatát tudja.

Sürgősen tenni kellett valamit, ha nem akartunk vasárnap szép napján megkergülni a gyerektől, hiszen első a gyógyulás. De hol van az előírva, hogy nekünk ehhez agylobot kell kapnunk?

És jött az isteni szikra!

Előkaptunk pár kis csengettyűt, és közöltük a morcalékkal, hogy mostantól mi vagyunk a lakájok, szobalányok, és kifutófiúk, két személyben.

Ő morcossága megrázza a kéznél lévő kis csengőt, és anyáék ugranak…feltéve, ha az uraság közli, az óhaját.

És lőn csoda!

A gyerek beszél, sőt, mosolyog! Mi hajbókolunk, pukedlizünk, és közben a nap is eltelik, és a lányom sem él vissza a helyzettel.

A baj szerencsére, csak két napig tartott, de a csengő mostantól beépült a köztudatba. Na nem, nem a lányom ugráltat vele.

Én szívom a vérét, ha morcoldába vonul, mondván, hogy ha nem csilingel, nem igazán hallom a gondolatait. Erre felderül az arca, csenget, és közli, „óhaját”. Utána mérlegelünk, és ha lehet, teljesítem.

A tanulság?

Nem igazán kerestem. Nekem elég annyi, hogy néha a legváratlanabb helyzetben ugrik be egy vidám film, jelen esetben a „Csengetett Mylord?”