Íme egy újabb kis meserészlet, a fűszerkerti kalandokból!
Jó szórakozást!
"Pacatesó kint ült a kerti székben és napozott. Közben persze rettentően unatkozott, és szenvedett. Egyrészt mert náthás volt, és csak nagy nehezen kapott levegőt, másrészt mert utált a napon ücsörögni és semmit sem csinálni.
Már túl volt a nyafogáson, a dühös morcoláson, némi krokodilkönny potyogtatást is bevetett, de Anya szigora, nem enyhült. Továbbra is ott kellett gubbasztania a napon, tűrnie a meleg sugarak cirógatását, és az egyre szaporodó prüsszentéseket.
- Anyaaaa! Be akajok menni! Nadon meleg van!
Nyafogott Paca egy újabb futamot. Már éppen egy következő könnyes áradatra készült, mikor egy halk nyávogó hangocska hallatszott a háta mögül, a sűrűre nőtt mentatövek takarásából.
A kisfiú felugrott, felkuporodott a kerti székre, és a háttámlához bújva próbált belesni a levélkék közé.
Nem látott mást, csak egy kunkorodó fekete farkincát.
Sasszemmel figyelt, denevérként fülelt, de csak a levelek sustorgását és mozgolódását látta és hallotta…
Azaz várjunk csak!…
Néhány levélke mintha vándorolt volna és a sustorgás is egyre érthetőbbnek tűnt.
- Nyugalom Árnyék! – hallatszott a halk hangocska.
- Mindjárt szerzek pár falat ennivalót!
A levelek takarásából először egy hegyes orrocska bukkant elő, majd megjelent a hozzá tartozó apró kobold arcocska, két ugyancsak hegyes füllel. A kis kobold kalapja és ruhája zöld mentalevelekből állt, haja kunkorin bújt elő a fejfedője alól, és olyan lila volt, mint a borsmenta virága.
Felosont a lépcsőn, és teraszra felhalmozott játékok között megpróbált beszökni a házba.
Paca ámulva figyelte, hogyan oson a mentaillatot árasztó kis koboldfiú a kerékpártól az aszfaltkréták vödréig, majd a szanaszét heverő homokozó játékok takarásában az ajtóig.
Már majdnem bejutott az előszobába, mikor sírósan nyávogva feltűnt a fekete farkinca tulajdonosa.
Az aprócska kis cica félve óvakodott barátja után. Egy pillanatig sem szeretett volna egyedül maradni.
Dorombolva dörgölődzött a koboldhoz, amivel csak azt sikerült elérnie, hogy társa egyensúlyából kibillenve felborult, és fenékre tottyant.
- Hogy az a…! – fújtatott dühösen a kobold.
- Te aztán tényleg rászolgálsz a nevedre, Árnyék! – nevette el magát.
Válaszul az éjfekete kismacska még jobban dorombolt, és dörgölődzve szinte ráfeküdt mentaillatú barátjára.
- Hé! Így agyonnyomsz! – lökdöste arrébb vigyorogva a koboldfi.
- Bár be kell látnom, így is el lehet bújni az emberek elől.
Lassan feltápászkodott és azonnal az arcára fagyott a mosolya, mikor meglátta a gyereket a nyugágyban térdelve.
- Jószagú mentazselé! Már csak ez hiányzott!
- Lassan hátrálni kezdett, hogy kereket oldjon, de természetesen az „árnyéka” már megint útban volt, és elbotlott a kiscica ceruzavékony farkincájában.
- Nahát! Méd egy kobold! – Pacus álmélkodva csüccsent vissza a nyugágyra.
Már rég elfeledkezett szörnyű, sanyargatott helyzetéről, és vidáman a kiscica felé nyújtotta a kezecskéjét.
- Szia, cicus-micus!
Árnyék lassan közelebb óvakodott, majd némi szaglászás után felugrott a nyugágyra, és bedörgölőzte magát Pacatesó ölébe.
- Hálátlan kis vakarék! – morgott a kobold szomorúan.
- Ha már így alakult, a tiéd lehet! – vetette oda foghegyről, bár még mindig megbántottan a kisfiúnak.
- Szereti a tejet, a párizsit, a májkrémet, a sajtot, és még ki tudja mi mindent ez a kis haspók. – intett szomorúan a lilahajú kobold.
- Nekem úgy is mennem kell! – hátat fordított lassan leugrált a terasz lépcsőjén.
- Hát te meg hová mész? – hallatszott egy hang az ajtóból.
Boró állt ott kócosan, pizsamában, és mosolyogva nézett előbb a koboldra, majd Árnyékra.
- Még egy gyerek! – sóhajtott lemondóan a kobold.
- Csak nekem lehet ekkora szerencsém! – morgott tovább látványosan.
- Először egy éhenkórász kismacska, most meg egyszerre két gyerek is!… Hát mi vagyok én, házitündérke? – füstölgött.
- Szerintem kobold vagy! – jelentette ki Boró, majd leguggolt és megvakargatta Árnyék bundáját.
- Bár nem vagy olyan morcos és goromba, mint amilyennek látszani akarsz… - tette hozzá csöndesebben.
- Hé! Vedd tudomásul, hogy a koboldok rendetlenek, torzonborzak, undokok, de legfőképpen utálják a gyerekeket és a macskákat – hegyes fülei szinte izzottak mérgében.
- Rendben! Ha te mondod! – vont vállat Boró, miközben le nem vette tekintetét a mentalevél kabátkás koboldról.
- Különben is, mit tudtok ti a koboldokról, és a tündérekről! – hepciáskodott tovább a kobold.
- Lássuk csak! – Ült le Boró a lépcsőre.
- A kaporágyásban lakik Anegra. Ő tündérke. Szorgos, korán kel, messziről hallatszik a csilingelő kacagása. Ha a komlók elszaporodnak, - intett a kis kerti kerítés felé – akkor Luppi és Szuszóka már megint átaludta a napot, és csak a bújócskán járt az eszük. Ebből is látszik, hogy Luppi kobold, és nagyon szeret lustálkodni. A szíve aranyból van, mivel megmentette Szuszókát a kis sárkányt. Citra pedig itt lakik a citromfű telep szélén. Nyugodt, esténként szívesen ücsörög Anya mellett az asztalon, a konyhában. Nagyokat lehet vele beszélgetni és szereti hallgatni amikor mesét olvasok Pacusnak…
- Még egy tündér! – morgott közbe a lilahajú kobold.
Tekintete kezdett elfelhősödni. Már nem látszott olyan harciasnak, inkább egy magányos kisgyerekre hasonlított.
De ezt nem vallotta volna be semmi pénzért!
- Jobb, ha én most már indulok! Ez a hely kissé túlzsúfolt nekem. – a mentaágyás széléről felkapta apró hátizsákját, és a kapu felé szaporázta a lépteit.
- Vigyázzatok Árnyékra, és kérlek etessétek meg minden nap!
Hátra sem nézett, úgy folytatta.
- Nem árt, ha néha megvakargatjátok… És szeret a mentalevelek között bujkálni!…
Hangja elhalkult, ahogy hozzátette
- Így találkoztunk…
Már majdnem átbújt a kerítés alatt, amikor Árnyékot a nyakába kapta.
A torzonborz kismacska feldöntötte, a hátára feküdt, és dorombolva a nyakába törleszkedett.
- azt akajja, hogy majadj! – szaladt Paca vigyorogva a cica után.
- Szejet téded!
- Szállj le rólam, te fekete szőrzsák! – morgott a kobold.
Levélsapkája a kerítésen kívülre repült, kabátkája összegyűrődött.
Árnyék kelletlenül lekászálódott barátja hátáról.
Pacus ölbe vette a kismacskát, majd felsegítette a koboldot is.
- Kösz! – duzzogott a megmentett.
- Na idefigyelj, te fekete balszerencse – fordult a cicához.
- Én tovább megyek, te itt maradsz. Végre találtam neked családot. Lesz kajád, vakargatnak, simogatnak, dögönyöznek. A gyerekek szeretik a macskákat… A koboldok nem! – az utolsó mondat nem hangzott túl meggyőzően.
- Nem lenne jobb, ha beköltöznél a kertünkbe? – próbálta Boróka maradásra bírni.
- A mentaágyás amúgy is úgy el van vadulva, mint egy dzsungel, és senki sem akar odaköltözni… Ígérem, nem fogunk zavarni!
Látva a kobold tétovázását halkan hozzátette.
- Biztos vagyok benne, hogy Árnyék is nagyon örülne neki.
A kobold toporgott egy darabig, majd egy nagyot fújt, és a hátára kanyarította a zsákját.
- Világ életemben kóboroltam! Nem most fogok letelepedni, és házikóban élni… Ráadásul itt vannak a tündérek… Ki nem állhatom őket. Utálom az embereket, és nem vagyok hajlandó betartani semmilyen szabályt! – kibújt a kerítés alatt és onnan kiabálta vissza.
- Egyébként is, morcos vagyok, kiállhatatlan és napokig nem szólok senkihez!
Gyorsan tovább indult, mielőtt meggondolta volna magát.
- Deje vissza! – Paca a kerítésbe kapaszkodva, könnyes szemmel bámult a fura kis szerzet után majd hatalmasat tüsszentett.
A kobold csak intett egy utolsót, és eltűnt az út széli magas fűben..."
Vajon itt vége van a történetnek? Árnyék végleg Boró és Pacus cicája marad, vagy barátja után szökik? Vajon meddig lehet meg egy kóborló kobold az "árnyéka" nélkül?
A mese végére mindenre fény derül! :)
