"...Az ablakban néhány veréb álldogált, és csőrükkel kopogtatták az üveget.

-Kikirics nem tud jönni! – csivitelték kórusban.

-Pipiske bajba került, és a barátod igyekszik kimenteni. Azt kéri, hogy gyere, hátha te tudsz segíteni. Csak kövess minket! – Azzal a Csivitelők küldöttsége felreppent a párkányról, és a közeli jázminbokron várták be, míg a kislány cipőt húzott.

-Erre, erre, erre! – csipogták kórusban.

A kis csapat meg sem állt a kert végében végighúzódó fás, bokros területig. Itt lakott Csipke a vörösbegy, és itt épített fészket a fiókáinak. Már mindegyik elég nagy volt, hogy repülni tanuljon, és öt fiókával nem is volt semmi baj. De a legkisebb tojásból kikelt Rubi, aki eddig is a fészek belsejébe húzódott, most sem mutatott túl nagy hajlandóságot, hogy két lépésnél közelebb menjen a fészek pereméhez.

Hiába repkedtek a testvérei körülötte és csalogatták, a szülei is ígértek neki sok finom falatot, a kis Rubi nem mozdult egy tapodtat sem.

Újfent Pipiske érkezett segíteni, de mire felkapaszkodott a fióka mellé a fészekbe, már szakállának minden szála reszketett.

Hiába, ez a magasság nem kedvezett a tériszonyának. Amint a kis madárra nézett, már tudta is, mi a fióka problémája.

Rubi nem a repüléstől félt, hanem a magasságtól. Csőre vacogott, és a világ minden hernyófalatáért sem nézett volna le a magasból. Pipiske mellé kuporodott, és most először életében, fogalma sem volt, hogy mit mondjon.

Hogy beszélhetne a repülés szépségéről, a csodás lebegésről, amikor őt, magát is kiveri a víz, ha Rézorr a magasba emelkedik vele. Csakhogy egy koboldnak nem muszáj repülnie. Nyugodtan járhat a földön. De mi történik majd ezzel a kismadárral, ha félelme miatt nem lesz képes a magasba emelkedni?

A fióka lassan közelebb húzódott az öreg koboldhoz. Fejét Pipiske kobakjához dugta.

Az öreg kobold, nagy elhatározásra jutott.

-Nem hiszem, hogy sok okosat tudnék neked tanácsolni, kislány – suttogta bele a vörös torkú kismadár tollaiba.

-Tudod, én sem érzem túl jól magam a magasban. Majd kiugrik a szívem, és összeszorul a gyomrom – finoman megsimogatta a fióka hófehér hasát.

-Lenne egy javaslatom! – a kobold mély levegőt vett és elszántan Rubi szemébe nézett.

-Nem szeretek repülni, de a te kedvedért kivételt teszek, ha hajlandó vagy vinni a hátadon… - Pipiske, már a repülés gondolatára is elzöldült. Gyomra bukfencet vetett, de igyekezett biztatón mosolyogni Rubira.

-Mit szólnál, ha megpróbálnánk közösen megvívni ezt a csatát?

Pipiske óvatosan felkapaszkodott a fióka barna tollú hátára.

-Lássuk csak! Először is csak arra koncentráljunk, hogy mi van az orrunk, akarom mondani a csőrünk előtt.

Rubi halkan csippantott egyet.

-A második fontos dolog, hogy tárd ki a szárnyad, mielőtt elrugaszkodsz, és ha lehet egyenlőre csak előre nézz, és eszedbe se jusson lefelé pillantani.

Rubi remegő lábakkal a fészek pereméig lépegetett, majd megállt, és csak nézte a szomszédos fák koronáját, hallgatta a levelek suhogását. Percekig csak állt és figyelt, igyekezett gyomra remegését csillapítani.

Odalent, eközben egész kis szurkoló sereg gyűlt össze. Ott volt Tüskés, a süni, és előbújt talpas a vakond is a föld alól.

Az ablakban néhány veréb álldogált, és csőrükkel kopogtatták az üveget.

-Kikirics nem tud jönni! – csivitelték kórusban.

-Pipiske bajba került, és a barátod igyekszik kimenteni. Azt kéri, hogy gyere, hátha te tudsz segíteni. Csak kövess minket! – Azzal a Csivitelők küldöttsége felreppent a párkányról, és a közeli jázminbokron várták be, míg a kislány cipőt húzott.

-Erre, erre, erre! – csipogták kórusban.

A kis csapat meg sem állt a kert végében végighúzódó fás, bokros területig. Itt lakott Csipke a vörösbegy, és itt épített fészket a fiókáinak. Már mindegyik elég nagy volt, hogy repülni tanuljon, és öt fiókával nem is volt semmi baj. De a legkisebb tojásból kikelt Rubi, aki eddig is a fészek belsejébe húzódott, most sem mutatott túl nagy hajlandóságot, hogy két lépésnél közelebb menjen a fészek pereméhez.

Hiába repkedtek a testvérei körülötte és csalogatták, a szülei is ígértek neki sok finom falatot, a kis Rubi nem mozdult egy tapodtat sem.

Újfent Pipiske érkezett segíteni, de mire felkapaszkodott a fióka mellé a fészekbe, már szakállának minden szála reszketett.

Hiába, ez a magasság nem kedvezett a tériszonyának. Amint a kis madárra nézett, már tudta is, mi a fióka problémája.

Rubi nem a repüléstől félt, hanem a magasságtól. Csőre vacogott, és a világ minden hernyófalatáért sem nézett volna le a magasból. Pipiske mellé kuporodott, és most először életében, fogalma sem volt, hogy mit mondjon.

Hogy beszélhetne a repülés szépségéről, a csodás lebegésről, amikor őt, magát is kiveri a víz, ha Rézorr a magasba emelkedik vele. Csakhogy egy koboldnak nem muszáj repülnie. Nyugodtan járhat a földön. De mi történik majd ezzel a kismadárral, ha félelme miatt nem lesz képes a magasba emelkedni?

A fióka lassan közelebb húzódott az öreg koboldhoz. Fejét Pipiske kobakjához dugta.

Az öreg kobold, nagy elhatározásra jutott.

-Nem hiszem, hogy sok okosat tudnék neked tanácsolni, kislány – suttogta bele a vörös torkú kismadár tollaiba.

-Tudod, én sem érzem túl jól magam a magasban. Majd kiugrik a szívem, és összeszorul a gyomrom – finoman megsimogatta a fióka hófehér hasát.

-Lenne egy javaslatom! – a kobold mély levegőt vett és elszántan Rubi szemébe nézett.

-Nem szeretek repülni, de a te kedvedért kivételt teszek, ha hajlandó vagy vinni a hátadon… - Pipiske, már a repülés gondolatára is elzöldült. Gyomra bukfencet vetett, de igyekezett biztatón mosolyogni Rubira.

-Mit szólnál, ha megpróbálnánk közösen megvívni ezt a csatát?

Pipiske óvatosan felkapaszkodott a fióka barna tollú hátára.

-Lássuk csak! Először is csak arra koncentráljunk, hogy mi van az orrunk, akarom mondani a csőrünk előtt.

Rubi halkan csippantott egyet.

-A második fontos dolog, hogy tárd ki a szárnyad, mielőtt elrugaszkodsz, és ha lehet egyenlőre csak előre nézz, és eszedbe se jusson lefelé pillantani.

Rubi remegő lábakkal a fészek pereméig lépegetett, majd megállt, és csak nézte a szomszédos fák koronáját, hallgatta a levelek suhogását. Percekig csak állt és figyelt, igyekezett gyomra remegését csillapítani.

Odalent, eközben egész kis szurkoló sereg gyűlt össze. Ott volt Tüskés, a süni, és előbújt talpas a vakond is a föld alól.

A szomszédos ágra telepedett Rézorr, a feketerigó, és elhűlve figyelte Pipiske bátorságát. Chloris a zöldike, a szemben lévő nagy kertből szállt át bekapni pár hernyót és ormányos bogarat, de lelkesen csatlakozott a szurkolótáborhoz.

Cocco, a meggyvágó lány, már reggel óta figyelte a fiókák próbálkozásait, és eltökélte, hogy nem mozdul, amíg minden fióka a levegőbe nem emelkedik.

A fészek alatt pár méterrel, Dendi, a nagy fakopáncs tekergette fölfelé fehér sapkás fejét. Erős karmaival a fa kérgébe kapaszkodott, és nagyon szorított a kis Rubinak.

A fa alatt természetesen Kikirics várakozott, kezében egy darab fakéreggel, erre firkantotta Pipiske varázskönyvéből a „Lebegővarázs” sorait, hogy vész esetén megállíthassa a kis vörösbegyfióka zuhanását.

Boró pedig épp akkor érkezett, mikor Pipiske odafönt Rubi hátára kapaszkodott. Elhűlve figyelte az öreg koboldot, amint átöleli a kis madárka vörös torkát, és a nyakához simult.

-Ennek elment az esze! – Kikirics döbbenten fedezte fel öreg barátját a kis vörösbegy hátán.

Villámgyorsan tennie kellett valamit, és nem volt sok ideje gondolkodni."

Vajon a kis Rubi el mert rugaszkodni a fészek pereméről? Megtanult-e repülni? A tériszonyos Pipiske hogyan vészelte át a történetet?

Hogyan sietett Kikirics és Boróka a tériszonyos "levegőakrobaták" segítségére?

Mindezt megtudhatjátok a tavaszi mesekönyv 10. fejezetéből! :)

 Hallgatom Borót, és gondolkodóba esem. Lépten nyomon új barátokat talál ki magának, kalandokba keveredik, szülinapokat szervez az állat barátainak. Már egy egész kitalált állatfarmja van. Lassan nem tudom számon tartani a neveket, de a lányom persze mindig képben van.

Elgondolkodtam rajta, hogy amikor írni kezdtem, és végre meg mertem mutatni a szüleimnek is a novelláim, kiderült, hogy nem csak én szeretek írni.

Anyukám is nagyszerű mesékkel teleírt egy A4-es spirálfüzetet, egy kisegér kalandjairól. Begépelte a számítógépbe, majd lemezre mentette. Itt azonban meg is állt. A lemez azóta elkeveredett, a füzetet pedig nálam kavargott a költözés után, sok évig.

Most átrendezünk, dobozolunk, pakolunk. Külön lesz szoba a felnőtteknek, és kialakítunk egy szobányi gyermekbirodalmat is (kezdem unni, hogy minden lépésnél aknákra lépek - hol egy kisautó, hol egy baba, vagy éppen egy építőkocka).

Így feltúrtam a lakást, hátha nyomára akadok a spirál füzetnek.

És lőn csoda!

A füzet előkerült, és a következő bejegyzésben vállalva a kockázatot, hogy Anyukám kitekeri a nyakam, beírom Soma kisegér egyik történetét...

Szeretlek Anyu! :)

Koboldjaim végre megjelentek könyv formában is, és szerencsére igen kedvező fogadtatásban volt részük. :)

Rengeteg tennivaló van mögöttem, és még több előttem, de ígérem mindenről részletesen beszámolok!

Készülök a mesekönyv folytatásával, ezért is tűntem el ilyen hosszú időre. A megjelentetés, és az új írások sajnos az időm nagy részét lefoglalták, a maradékra pedig igényt tartott a családom. :)

De szerencsére belerázódtam a zsonglőrködésbe, és mostantól itt is újra jelen leszek minden héten kétszer is.

Holnap...azaz ma délelőtt már "teljes életnagyságban" megmutatom a könyvet, és egy kis ízelítőt is adok még belőle.

Csak még kérek előtte pár óra alvási lehetőséget! :)

Igen, vannak olyan napok, amikor reggeltől estig meséből kell álljon az élet. Nálunk két napig csak erről kellett szóljon minden.

Töredelmesen bevallom, még az én tapasztalatommal és rutinommal sem ment mindig.

Vegyünk egy alapjáraton örökmozgó ötévest, akinek napi legalább 4 óra levegőre van szüksége, hogy ne unatkozzon. Adjunk hozzá „némi” lázat (39,4), majd két napig zárjuk össze lemerülőben lévő szüleivel, és az éppen fogakat növesztő kistörpével, és máris kész egy szuper hétvége.

Lázasan a melegbe kimenni ugyebár, nem a legjobb ómen, így marad a szellőztetés, ami a lányomnak még jókedvűen is egyenlő a nullával.

A mese az életem, de mikor csak ezzel tudom féken, és nyugton tartani két napig Borókát, egy idő után már azt latolgatom, hogy elment a józan eszem, amikor gyereket vállaltam.

Éjjel fél háromkor az agyam már rég nem pörög, a nyelvem pedig nem bír lépést tartani az álmossággal. Tehát igyekszem rövid, alig három perces meséket kitalálni, hiszen a lány hatodszorra is fel fog ébredni, még mindig nyűgös, és kötekedő lesz, és ismételten előadja, hogy ő elmegy egyedül sétálni, és elköltözik, és különben is, menjünk el inkább mi itthonról.

Visítva fog tiltakozni a lázmérő ellen, hiába az aranysárkányos mese, vagy Apa kékfülű manója. Ami megszokott, az már nem hat.

Új, számára ismeretlen dolgokat kell előszedni, mert csak így lehetünk benne biztosak, hogy egy pillanatra meghökken, és elfeledkezik az éppen aktuális visítani valóról.

A lázcsillapító kúpnak már a gondolatára is dührohamot kap, de azonnal kerekre tágul a szeme, mikor anya töredelmes beismerő vallomást tesz, hogy bizony ő is kapott már ilyet, hiába felnőtt, és igen, egy cseppet sem élvezte a helyzetet, tehát teljesen megérti az ő mérföldes dühét.

Na, már csak bele kell kapaszkodni, a hangulatváltozásba, és jöhet az ölelgetés, az „előzetes” lázmérés (homlokcsók sunyin játékba csomagolva), majd rávenni a csemetét, hogy ha már mindenkit felvert, legyen oly baráti, és kortyoljon egy kevés vizet.

Közben persze újabb rövid mese, fejből, mert nehéz a 17 kilós gyerek mellett egy mesekönyvet is egyensúlyozni. Utána egy 10 perces mese a tévében, párnázott fotelból nézve - mert ő egy cseppet sem álmos - , majd jobb híján a kezébe nyomtuk a távirányítót.

Lekapcsoltuk a kislámpát, és közöltük szapora ásítások között, hogy mi aludni mentünk, mert sajna pokoli fáradtak vagyunk.

Duzzogva felmarta a párnáját, morogva az ágyunk közepére költözött, majd két perc sem telt el, és megjegyezte „anya, mesélj valamit!”

…Meséltem.

Készülnek a mesekönyv illusztrációi.

Nemsokára már képeket is tudok mutatni, koboldjaimról, és néhány kertlakóról.

A rajzolás nem kenyerem - hacsak nem kelta minták megálmodásáról, és üvegre festéséről van szó -, így megkértem egy kedves hölgyet, hogy álmodja a mesekönyv lapjaira kis kedvenceimet.

Az első kötethez, a tavaszi mesékhez nem csak süni, és vörösbegy készül, de megismerhettek majd néhány kerti szerszámot, köztük Szörcsit, az örökké álmos kerti locsolót, és Fogast, a foghíjas, aggódó gereblyét.

Természetesen be lehet lesni Pipiske odújába, és a Kerti Házba is. :)

Kikirics, kobold létére imád a zöldségeskertben tevékenykedni.

A komposztdombok alatt lakik, és jó barátja a kerti szerszámoknak.

Megnyugtatja Zizegőt, az aggodalmaskodó fűrészt, és segít doktort találni Fogasnak, a kicsorbult gereblyének.

Szinte mindent tud a zöldségekről. A kucorgó krumpli gumókról, a bájos répahercegnőkről, vagy az egy fészekbe vetett Csupaszem, Futóka, és Tökúrfi hármasáról.

Persze a nagy találkozás, itt sem maradhatott el.

„A kislány egy pillanatra eltátotta az ámulattól a száját.

-Nahát, még egy kobold! – suttogta elkerekedő szemmel, majd lassan leguggolt.

Kikirics, mert hogy ő volt a sárga pitypangsapkás „kisegér”, óvatosan előbújt Nyelves, a kapa mögül.

-Hogyhogy még egy kobold? Úgy érted, már találkoztál kobolddal? – ráncolta a homlokát.

-Hát persze! –bólogatott a kislány nagy komolyan – nemrég egy az ölembe pottyant, egy vörösbegy hátáról. Igaz nem volt túl lelkes, hogy megmentettem, és azt mondta, hogy ettől még nem leszünk barátok, de a pirított almalekváros kiflit azért befalta.

Kikirics kuncogva közelebb óvakodott az embergyerekhez.

-Úgy érted, Pipiske bent volt nálad, a Nagy Házban?

Boró szaporán bólogatott, és nem értette, hogy a kis kelkáposzta köpenyes kobold mitől lett hirtelen olyan jókedvű.

-Nahát, ezt nem gondoltam volna Pipiskéről! – kacagott egyre hangosabban az apró kobold.

-Tudod, nem igazán kedveli az embereket. Ő olyan magának való, morgós vénség, bár ha jobban megismered, rájössz, hogy aranyból van a szíve. Ráadásul senki sem tud nála többet a fákról és a kertben lakó madarakról.

-Nem tudod, merre találom? Anyától kaptam egy csomó ültetni való magot, és a legtöbbet nem is ismerem. – szontyolodott el a kislány.

-Pipiske biztosan meg tudja mondani, melyik micsoda – mutatott Boróka a kiskosarában megbúvó csomagokra.

-Azt hiszem ehhez én értek jobban. Ugyanis ott lakom a zöldségeskertetek sarkában a komposztdomb alatt. Pipiske nem igazán szereti a zöldségeskertet. Szerinte ugyanis túl sokat mászkálnak ott az emberek.

A kobold, odament a guggoló copfos kislányhoz, és nagy bátran felmászott a zöld melegítőnadrágja szárán. Belecsüccsent Boróka kinyújtott tenyerébe, és engedte, hogy a kislány felállva, magasba emelje.

-A nevem Kikirics! – bohókásan meghajolt, majd mosolyogva a kislány zöldesbarna szemébe nézett.

-Én Boróka vagyok. Örvendek a szerencsének! – próbált pukedlizni a kislány.

Kikirics halkan felkuncogott.

-Tudom. És most lássuk azokat a magokat!

Pipiske első szabálya, hogy sosem barátkozik emberekkel. Morcos, magának való, ősz, kamillasipkás öreg, de az összes morgása ellenére aranyból van a szíve. Házsártos, és kikéri magának, ha zargatják, de azt hiszem, bele is halna, ha egyszer nélküle oldanának meg valamit.

Mint minden kobold, látványosan kerüli a munkát, de közben azért elbeszélget az almafával, ha az gyanús foltot talál a kérgén, ráncba szedi a Csivitelőket a bokrok ágain, meglátogatja és felvidítja Turkát a vakondot, amikor megsérül a lába.

No és persze – de ez köztünk maradjon – ő őrzi a koboldok Nagy Varázskönyvét.

Hittel vallja, hogy a koboldoknak a földön a helye (naná, mivel „csöppet”, fél a magasban), és csak azért tartja szemmel Borót, mert szerinte az embergyerek állandóan bajba keveredik. Természetesen barátságról szó sincs, mivel Pipiske első szabálya ugyebár… :)

És hogy hogyan találkoztak?

„Pipiske rémülten állt a folyondár alatt. Esélye sem volt, hogy elrejtőzzön. Nem voltak zöld levelek, narancsszín trombitavirágok. Most a tél végén még csak a csupasz ágak fonódtak egymásba, és futottak szerte szét a magasban.

Turka, a vakond háza hiába volt közel, bizony a bejáratok mind a kert távolabbi pontjain emelkedtek ki a földből. A kobold tekintete ide-oda cikázott, búvó helyet keresve, mikor az utolsó pillanatban a magasból lecsapott Csipke, a vörösbegyhölgy.

Felkapta a koboldot, és igyekezett minél magasabbra emelkedni.

-Nézd Anya, egy vörösbegy! – kiáltott Boró, aki esténként szívesen bújta Anyával a könyveket és az internetet, a kertlakó állatok után kutatva.

Anya, csak egy pillanatra lesett a magasba, amikor kezéből majdnem kicsúszott a magokkal teli doboz, így nem láthatta, ahogy valamit elejt a vörösbegy.

Csipke nem volt a légi bemutatókhoz szokva, ahhoz meg pláne nem, hogy egy félős, reszkető, tériszonyos kobolddal egyensúlyozzon. Csőréből kicsúszott a rémülten rúgkapáló Pipiske kabátja, és a kobold zuhanni kezdett.

Boróka szerencsére résen volt. Azt hitte, hogy az eleségét ejtette el a vörösbegy, így felcsippentette Apa pulóverének szélét, és mint egy kis kötényben, felfogta a zuhanó valamit.

Nagy volt az ámulata, mikor meglátta, hogy a pulóver ráncaiba, egy rémült apró, ősz kobold kapaszkodik.

Meglepetésében halkan felkiáltott, de szerencsére Anya a magos doboz egyensúlyozásával volt elfoglalva.

-Segítesz kicsim? – kiáltott Anya a madáretetők alól.

Odahúzta a kerti széket, hogy a kislány fel tudjon kapaszkodni, és egyedül tölthesse meg az etetőket.

-Máris jövök! – kiáltott Boró, és a reszkető koboldot a füles sapkája alá rejtette.

Felkapaszkodott a székre, és kis lapátját ügyesen forgatva, mindhárom etetőt púposra töltötte. A Csivitelők, a szomszédos bokrok ágairól némán lesték a hatalmas maghalmokat, szemük csak úgy kopogott az éhségtől.”

Vannak olyan napok, amikor semmi sem sikerül. Nálam ez akkor következett be, mikor éppen egy kellemesnek nem nevezhető kis betegségből lábadoztam.

Szerencsére a férjem itthon volt, így a gyerekek semmit sem vettek észre abból, hogy anya másfél napra kiesett a rutinból.

Ha-ha…

Harmadik nap a lányom szétugrálta a fejét a kertben, mivel nem voltam a topon, hogy odakintre is szemet növesszek. Igen, megadtam az ukázt, hogy keveset a napon, és sokat inni, bemenni az árnyékba… de azt kihagytam az instrukciókból, hogy néha pihenőre kell zavarni a kis csajt.

Az eredmény?

Fél órás délutáni alvás, majd éjszakai ügyelet, mert nem bírta abbahagyni, a „rókáról szóló mesét”.

És mivel vírus kering, jobb a békesség.

A bajokról ennyit.

Ilyenkor egyetlen kincsem, morcos, és hallgatag lesz, - nem mintha máskor nem dobná be ezt a figurát. Nem árulja el, mire lenne szüksége, még abban van, hogy anya a minden gondolatát tudja.

Sürgősen tenni kellett valamit, ha nem akartunk vasárnap szép napján megkergülni a gyerektől, hiszen első a gyógyulás. De hol van az előírva, hogy nekünk ehhez agylobot kell kapnunk?

És jött az isteni szikra!

Előkaptunk pár kis csengettyűt, és közöltük a morcalékkal, hogy mostantól mi vagyunk a lakájok, szobalányok, és kifutófiúk, két személyben.

Ő morcossága megrázza a kéznél lévő kis csengőt, és anyáék ugranak…feltéve, ha az uraság közli, az óhaját.

És lőn csoda!

A gyerek beszél, sőt, mosolyog! Mi hajbókolunk, pukedlizünk, és közben a nap is eltelik, és a lányom sem él vissza a helyzettel.

A baj szerencsére, csak két napig tartott, de a csengő mostantól beépült a köztudatba. Na nem, nem a lányom ugráltat vele.

Én szívom a vérét, ha morcoldába vonul, mondván, hogy ha nem csilingel, nem igazán hallom a gondolatait. Erre felderül az arca, csenget, és közli, „óhaját”. Utána mérlegelünk, és ha lehet, teljesítem.

A tanulság?

Nem igazán kerestem. Nekem elég annyi, hogy néha a legváratlanabb helyzetben ugrik be egy vidám film, jelen esetben a „Csengetett Mylord?”