Végre iható a forró limonádé!

Mindenkinek csak ajánlani tudjuk... :)

Boró, Pacatesó, és Anya

Végre kicsit kisütött a nap, így a bezártságtól szenvedő srácaim kiengedhettem kicsit őrjöngeni a kertbe.

Persze egy óránál nem engedélyeztem többet, mivel még mindig "takonymanósak" egy kissé, így felmerült a probléma, hogyan lehetne hisztimentesen becsalogatni koboldjaim.

Mivel a mentát még mindig nem sikerült kiirtani a ház oldalából, és a hidegben is vígan zöldel, ezért ráuszítottam a gyerekeket. Alaposan megtépték, és vidáman jöttek, hogy elkészítsük kedvenc italunk téli változatát.

Amíg az előszobában kivetkőztek a kinti göncökből, és kezet mostak, előbányásztam a hűtőmből némi gyömbérgyökeret, egy szép narancsot, és feltettem egy kancsó vizet forrni.

És máris kezdődhetett a forró limonádé gyártás.

Boró forró limonádéja

Hozzávalók:

2 cm gyömbérgyökér megtisztítva, felszeletelve

egy marék mentalevél megmosva, lecsepegtetve

1 nagyobb narancs megmosva

ízlés szerint cukor

1 kancsó forró víz

A mentaleveleket és a felszeletelt gyömbérgyökeret a kancsóba tesszük, - a miénknek belső szűrője van, de ahol nincs, ott is könnyen átszűrhető a limonádé - hozzáadjuk a fél narancs vékonyra hámozott héját, és az egész narancs kifacsart levét. Rászórjuk a cukrot, majd felöntjük a forrásban lévő vízzel.

A nagyobb gyerekek némi segítséggel a zöldséghámozóval megszabadíthatják a narancsot a héjától, és mindent bepakolhatnak a kancsóba. Így ránk felnőttekre már csak a forró vízzel való felöntés marad.

Mi a cukrot, csak később adtuk hozzá, mivel én édesítővel iszom a limonádét. Így nem kellett külön készíteni.

A gyerekek imádják, a hidegben ezt a forró italt.

Nyáron is elkészíthető, azzal a különbséggel, hogy buborékmentes ásványvízzel öntjük fel, és a kis menta tépdesőim is kaphatnak bele 1-1 apró jégkockát.

Hideg van, esős, nyúlós, lányom szóhasználatával "trutyis" idő. Tehát a kiscsaj unatkozik, nyűgös, hisztis, egyszóval kezelhetetlen.

Ilyenkor jön itthon a "gyerekmunka". Mivel ebédet kéne tennem a két mazsolám elé, nincs más hátra, korán reggel indul a menet.

Túrógombócot alkotunk, amiből Boró is jócskán kiveheti a részét.

A recept a megszokott, bevált:

50 dkg túró

4 tojás

2 dl búzadara

csipet só

Pacatesó régi cumásüvege pont megfelel a búzadara kiméréséhez, és már indul is az összekeverős parti.

A lányom kever, a fiam önti a darát.

A két gyerek arca ragyog. A rosszkedv, és a nyűglődés messze repült. A fiam ismétlést követel. :)

Szerencsére közben megérkezik a nagymama is, így végre egy kis levegőhöz jutok, mivel a két kis kullancsom rögvest átragad édesanyámra.

A gombócokat délben kifőztük, - nálunk pirított zsemlemorzsa kimaradt, mert túl fullasztóak lesznek tőle a gombóckák -  Boró meglocsolta vaníliás, fahéjas, édes tejföllel, majd vigyorogva felfalt kilencet. Utána úgy gondolta hagy némi helyet egy kis csokinak is.

Pacám ellenben az első kis gombóc után ellenállásba vonult, és inkább az előző napi sütőtökös, darálthusis krémet választotta, puha kenyérrel /tésztát sajna már nem volt időm főzni/. :)

Pacus a túrót csak pogácsában csípi. Ha sütünk, egészen addig rájár lopkodni, amíg el nem fogy a tálból. :)

6 éves Boró lányom szókincse tegnap tovább bővült.
Este Apával és Pacatesóval nyomozósat játszottak, és apa közölte, hogy a következő nyom egy szőnyegfoszlány.
Lányom pár pillanatig összeráncolt homlokkal gondolkodott, majd föltette a 100 forintos kérdést az apjának:
-Milyen kislány...?
Eltartott pár percig mire sikerült a szőnyegfoszlány jelentését számára érthetően lekottáznunk... :)

Végre külön alszik a két manókám, így anya esténként egy kevés levegőhöz jut.
Persze ilyenkor óránként járőrözöm, amíg ki nem dőlök a sorból, hogy be vannak-e takarva, nem akar -e valamelyik legurulni, esetleg leesett-e Paca "tumikája" a földre, mert akkor záros időn belül bömbölve megjelenik.
De még így is szépek az estéim...
Azaz szépek lennének, ha a nagy átrámolás miatt, nem lézengenének kóbor szekrénypolcok feltámasztva a szobában.
Hiába tájékozódom vakon is a gyerekágyak körül, mégis lendületből sikerült lerúgnom egy tömörfa polc élét... reccs!
Két napja feldagadt lábbal, alig araszolva a lakásban, de legalább van időm, írni...
Lábam felpolcolva, mindenki körülöttem igyekszik sürögni. Hátrány: a gyerekeim azt hiszik, anya most aztán ki van nekik szolgáltatva, bármit az ölébe hordhatnak játszani, hiszen tiltakozni se ereje, se kedve...
És sajna igazuk van... :)
Na innen szép nyerni! :)

Középiskolás korom óta vagyok "grafomán". :)

Az iskolában, a pad takarásában írogattam, főként a fizika, és az irodalom órák alatt. (A fizikát sosem szerettem, az irodalom ellenben a véremben volt, így zsebből megoldottam az elemzéseket)

Életem első megjelenő műve, már a munkahelyemen talált, addig csak a számítógép, és néhány papírlap őrizte a szép emlékeket.

Kis szösszenetem a Reader's Digest oldalain kapott helyet 2009 vége felé, és a mai napig talán erre vagyok a legbüszkébb.

Párommal költöztünk épen össze, Budapestről egy vidéki városba, és őszintén megvallva fogalmam sincs miért nem szökött meg rögtön a költözés után. Az egész költözködési "akció" nem volt ép probléma mentes, de azért utólag végig gondolva elég mulatságosan nézhettünk ki az autóút alatt. :)

 "NOÉ BÁRKÁJA

A költözködés körüli izgalom egy szép, verőfényes májusi reggelen érte el a tetőpontot. Bettit vártuk, a kolléganőmet, aki arra az eszement feladatra vállalkozott önként és mosolyogva, hogy engem és páromat az állatkáimmal együtt átköltöztet új, kertes otthonunkba.

- A két nimfapapagáj?... ja, igen a rikoltozó doboz... Jelentem a befőttes üvegek teteje átlukasztva, forgács az aljukra szórva.

Édes Istvánom legalább tudta, mit vállal, bár az utóbbi időben egyre szaporodtak homlokán a ráncok, ahogy a törpehörcsög-kolónia növekedett.

De nem adta jelét, hogy akár csak egy pillanatra is meggondolná magát, és ha eddig nem lettem volna menthetetlenül szerelmes belé, most elvesztettem volna miatta a maradék józan eszem is.

- 27, 28, 39, 30, 31. A fene, hol a harminckettedik? Édesem, gyere segíts számolni, egy "törpével" már megint kevesebb van!

Lassan készülődtünk. A bútorok már mind az új otthonunkban voltak, és a ruháinkkal együtt várták a nagy pillanatot. Már "csak" az élő szállítmány behajózása volt hátra. Betti végre megérkezett a párjával, gyorsan körbepillantott, majd az arcára fagyott a mosoly, ahogy tudatosult benne a feladat nagysága. De rutinos problémamegoldó lévén egy pillanat múlva már gondolatban a terráriumokat rendezte egymásba, majd a hatalmas kalitkába, végül autója csomagtartójába.

- Mond meg nekem, mi lesz Robinnal? Egyedül utazik, vagy édes kettesben a párjával?

Napok óta alig aludtam. Kis kompániánk oszlopos tagja, Robin of Locksley , az aranyhörcsög meglépett. Áthurcolta mókuskerekét a terrárium falához, bepakolta az aljába minden kincsét - miközben párja Hógolyó édesdeden szunyókált a másik sarokban -, majd az alvóhelyéül szolgáló pamutot is, végül az imigyen kitámasztott kereket létrának használva felmászott a terrárium pereméig, és dobbantott.

A lakás összes ajtajába térdmagas barikádokat állítottunk fel, csalimagokat helyeztünk el a szobák közepén, jól látható helyen, majd megkezdődött a vadászat.

két napig tervezgettem, hogyan fogom a kis nyavalyás torkát átharapni, de dühöm lecsendesedett, mikor a harmadik nap reggelén, az első kávéval a kezemben, megláttam kiaraszolni a hűtőszekrény mögül. Néhány másodpercig rám meredt, majd villámgyorsan bekotort a hátlap mögé. Farkasüvöltésemre felbukkant az ajtóban kedvenc öcsém, Tom, borzas tüskehajával, majd némi taktikai megbeszélés után könnyednek vélt mozdulattal és súlyemelőkre jellemzően liluló fejjelpár centivel odább görgette a csordultig pakolt oszlopmagas hűtőt. Prédánk riadtan leste a fejleményeket. Tom bepréselte magát hűtő és a konyhafal közötti keskeny résbe, és sűrű lábdobogások közepette felidézte János herceg lovascsapatát, amint keresztülszáguld a sherwoodi erdőn.

Rőt bundájú aranyhörcsögünk, Robin menekülőre fogta volna, de a konyha közepén belegabalyodott a partvis szálaiba, amelynek másik végén szerény személyem vigyorgott. Mire észbe kapott, már hokisokat megszégyenítő és több éves takarítási tapasztalatot sem nélkülöző partviskezeléssel sarokba szorítottam. Innen már csak egy út vezetett, egyenesen egy három literes befőttesüvegbe, amelyben megteszi majd az utat új otthonunkba.

- Drágám! Csinálj valamit Csőrivel, mert beszakad a dobhártyám...Mit szólnál egy finom sültmadár-vacsorához, ha odaértünk?

Csőrösünk úgy négy éve, egy forró nyári napon pottyant közénk. Szombat hajnali fél hatkor vad rikoltozás ömlött be a szobánk sarkig tárt ablakán, majd kisvártatva egy fél pár papucs repült kifelé, a játszótér szélén álló apró, mélybordó gyümölcsű díszcseresznyefa irányába. Tom, aki alig néhány órája hagyta el hőn szeretett számítógépe monitorát, néhány pillanat múlva röppályára állította másik papucsát is. Majd mikor végképp kiűzték a nyári álmot nagyra nőtt medvebocsom szeméből, mi ketten vadászatra indultunk. Előbb puszta kézzel akartunk végére járni a dolognak és elkapni a csendháborító madarat, majd amikor a nimfapapagáj pimaszul átrebbent egy közel hatméteres nyárfa ágai közé, a szomszéd és szák után kiáltottunk. Egy hétvégén át kergettük az átkozott madarat.Gyerek föl a fára, szák fölad, teleszkópos nyél kiteker, madár becéloz, szák lassan előretol, madár az utolsó pillanatban kárörvendő vigyorral átrebben a párméterrel odébb büszkén feszítő másik nyárfára. Gutaütés közeli állapot. Teleszkópos nyél visszateker, szák lead, füstölgő morgó, nyári programjában meggátolt testvér lemászik.

 Kétnapi üldözés után a nimfák papagája győzött: teljesen kimerülve feladtuk a hajszát. Hétfő délután hazaérve a rikácsolás újult erővel tört elő, ekkor már a szobánk ajtaja mögül. Távollétünkben a melegtől és szomjúságtól meggyötört tollas a nyárfa tövében keresett menedéket, ahonnan a szomszéd - lévén tapasztalt horgász, és a kivárásra játszott - egyszerűen csak felemelte.

Így hát végre rabláncra került hétvégi álmunk megzavarója, aki ezután bosszúból mindennap hajnali fél ötkor felcsapott vekkernek.

- Nem láttad Puffancs pórázát? Lassan indulnunk kellene, ha még ma ki akarjuk pakolni az állatsereget.

Amikor ő érkezett, éppen fáradtan másztam le a buszról az egész napi robot után. A téren vágtam át éppen, amikor egy csapat mazsola rohant meg. Vagy öten rángattak a tér sarkában parkoló kis Fiat felé, ahol kajahegyek és vizestálkák sorakoztak a földön. Elég fura játéknak tartottam, hogy egy autót próbálnak megetetni, és megitatni, de tévedésem azonnal nyilvánvalóvá vált, mikor benéztem a kocsi alá. Egy kimerült mélybarna szempárba bámultam, melynek tulajdonosa bizalmatlanul pislogott a felé nyújtózkodó gyerekkezek irányába, és addig "rákolt" hátrafelé a sötétszürke kocsi alatt, ameddig csak bírt. A kihordott áldozati ételek mennyiségéből ítélve, már órák óta tarthatott a csalogatási művelet. Miután mindenki hátra húzódott, a loncsos bundájú jövevény első szóra előmászott és hozzám bújt, ismét ékesen bizonyítva a tételt, hogy mindig a kutyák választanak gazdát és nem fordítva.

Rendbe kellett szedni a gubancos, koszos szőrcsomót, így megkezdődött a nagy hadművelet. Kivonultunk a játszótér melletti füves térre ollóval, kutyafésűvel és két kedves gyerkőccel, akik önként ajánlkoztak kutyasimogatónak. Míg felváltva vakargatták újdonsült családtagunkat - fej, nyak, hát, pocak, mellény -, addig két óra leforgása alatt sikerült kifésülnöm (többnyire ollóval) a gubancos kutyabundát. Szerencsére a kutyák szőre gyorsan megnő. Bár Puffancs úgy hordozta körbe megtépázott bundáját nap mint nap a sétáltatások alatt, mint aki épp rangos kitüntetést kapott.

 - Édesem! Biztos, hogy mindez be fog férni a kocsiba? Nem kellett volna inkább egy kisebb buszt bérelnünk?

Minden befért. A terráriumok és a böhöm madárkalitka, a csomagtartóba, a 32 dzsungáriai törpehörcsög befőttesüvegekbe dunsztolva, dobozokba csoportosítva a hátsó ülésen kuporgópárjaink ölében, lábánál, feje körül. A két aranyhörcsög, Robin és Hógolyó egy nagyobb üvegben összebújva szundikált a hátsó ablakban. a két nimfapapagáj az öcsém által gyártott szállítóalkalmatosságban, a dobozhegy tetején, hogy minél könnyebben a fiúk fülébe tudjanak rikácsolni, ha útközben mentővel hozna össze minket a sors.

a visszapillantó tükörbe nézve Bettivel elégedetten konstatáltuk, hogy sikerült úgy raknunk a nyitott dobozokat, hogy mindegyik dunsztosba kelló mennyiségű levegő jut majd, és a párjaink is kilátnak a dobozvár résein.

Nekünk elöl irigylésre méltó volt a helyzetünk. Könnyen kaptunk levegőt, nem kellett dobozokat egyensúlyoznunk, ráadásul Puffancs gondoskodott a szórakoztatásunkról. Tibeti spánielünk bundája azóta megnőtt, de büszke tartása maradt a régi. Aprócska turcsi orrát magasra emelve vigyázzban ült az ölemben, mint az ütközetből hazatért győztes hadvezér. Igyekezett az összes kósza illatpászmát begyűjteni, ami a lehúzott ablakon beáramlott. Minden piros lámpánál még jobban kihúzta magát, hogy mindenki láthassa, ennek a bolond családnak ő is tagja.

Útközben néha lopva a tükörbe néztem, enyhe bűntudattal, hogy a fiúkat ilyen sanyarú helyzetbe hoztuk. Arcukon eleinte csak az erős összpontosítás látszott, ahogy próbálták ingatag terhüket a helyén tartani, de egy-egy élesebb kanyar bevételekor szemükön átsuhant a rettegés előszele is.

Egy óra elteltével begurultunk új otthonunk kapujába, és végre mindenki kinyújtóztathatta elgémberedett tagjait, felborzolt idegszálait. Mire minden szöszmötölő, rikácsoló és ugató utast kirámoltunk, kezdtük érteni, hogyanis érezhette magát Noé a bárkában annyi állattal összezárva.

De az élményt nem cserélnénk el semmi másra."

Nos igen... Azén drága nagymamám is szívesen mesélt. :)

Valószínűleg ő volt rám a legnagyobb hatással, mivel a meséi mindig az életről szóltak. Pontosabban az ő életéről. Így ismerkedtem meg a szobalányok, szakácsnők világával, Pufival a pekingi palotakutyával, aki képes volt a mama ruháit az ágy alá rejteni és ráfeküdni, mert nem akart kimaradni az esti grillcsirkézésből - nem véletlen, hogy a palotakutyákra kissé hasonlító tibeti spánielünk (aki majd 17 évet élt) neve is Pufi lett.

Megszerettem a főzést, megismertem az erdélyi ételek világát, hallottam a gyergyói havasokról, és még lánykereskedőkről is. :)

A mesék attól voltak érdekesek, hogy Róza mama személyes élményeit adta tovább, bár abban biztos vagyok, hogy sok helyen a rosszabb részeket elhallgatta. Hiszen a mesék mindig boldog véget érnek...

Egy valamit azonban megtanultam. Arról a legkönnyebb mesélni amit ismersz... bár a legnehezebb is. :)

Be kell vallanom, öröklésből duplán is "terhelt" vagyok, mivel édesapám sem megy a szomszédba egy kis ihletért.

Bár ő inkább rímekben és versikékben remekel. 

Óvodás és iskolás koromat végig kísérték az ötletes szösszenetei, melyeket remélem máig szívesen őriznek óvónőim, és tanáraim. 

Minden kis verséhez felírt egy keresztnevet, vagy szót, függőlegesen, színes tollal, majd a vízszintes sorok ezekkel a betűkkel kezdődtek. Imádtam mindegyiket. :)

Mikor kiszálltunk az iskolapadból, évekig szüneteltek a versikék, de néhány éve, karácsonykor az ajándék melletti kísérőcédulán, újra ott bujkált egy remekbe szabott találó kis apróság. Természetesen máig őrzöm, annyira találó és szívet melengető kis meglepetés volt. Őszintén bevallom, jobban örültem neki, mint magának az ajándéknak. :)

Apu, csak súgva megjegyzem, a lányom már olvas, és az előrejelzések szerint, idén is lesz Karácsony... Hátha neki is érkezik az idén egy versike...:)

Ahogy ígértem, egy kis bevezető az édesanyám meséjéből... Remélem nyaktekerés nélkül megúszom, hogy kibányásztam a füzetkupac alól. :)

Szeretlek Anya! :)

"Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kerek erdő, mellette futott egy kis patak. Ebben az erdőben, annak is a szélén élt egy egércsalád. Gerzson papa, Fruzsina mama, és öt rosszcsont gyereke: a két lány, Frida és Lujza, és a három fiú: Soma, Jeromos és a legkisebb Egon.

Az erdő szélén állt egy évszázados óriási tölgyfa.  Ennek a tölgyfának a kiálló gyökerei alatt volt az egércsalád háza, ahol boldogan éldegéltek. A felnőttek nyáron egész nap dolgoztak, a gyerekek segítettek a ház körül, majd a szomszéd gyerekekkel estig vidáman játszottak.

Gerzson papa, és Fruzsina mama tavasztól késő őszig járták az erdőt, mezőt, szántót és gyűjtögették az ennivalót az egész családnak a hosszú, hideg télre. Kellet is, mert sok volt az éhes száj, amit naponta többször is etetni kellett. Nyáron nem volt gond, mert az egész vidék terített asztal volt az egerek számára, de gondolni kellett a zord télre is, mikor mindent befedett a hó, és különben is, életveszélyes volt egy kis egérnek a hó tetején szaladgálni. Sok veszély leselkedett rá: rókák, menyétek, és a sok levegőből lecsapó sólyom, vércse, éjszaka pedig a hangtalanul vadászó baglyok.

A nyári napok vidáman teltek, a család összefogott, hogy az éléskamra minél gyorsabba megteljen télire. Az erdőben bőven termett a különféle bogyó: erdei szamóca, szeder, bodza, csipkebogyó, hársfavirág. A bogyókból Fruzsina mama lekvárt főzött, a csipkebogyó egy részét megszárította, majd a a hársvirággal együtt vászonzacskókba rakta és a kamrában felakasztotta egy hosszú rúdra. Akácfák magjait, vadborsót, bükköny és lóhere magokat, búzát, árpát, kukorica szemeket gyűjtögettek kis zsákokba, melyeket  Gerzson papa szép sorban elhelyezett a kamrában.

Amiből többet gyűjtöttek, elcserélte hörcsögszomszéddal olyan ennivalóra amelyet ő nem tudott megszerezni. A búzát, árpát, kukoricát elvitték a patakhoz, ahol a dolgos molnárkák a vízimalmaikban lisztté őrölték.Ezekből tudott ám Fruzsina mama sok-sok finomságot sütni!

Estefelé, mikor a nap készült nyugovóra térni, a jól végzett munka után Gerzson papa kiült a házuk elé a fonott hintaszékbe, rágyújtott a pipájára, majd a köré telepedett gyerekeknek mesélni kezdett. Mesélt a különböző egérnemzetségekről, így tudták meg a gyerekek, hogy nem csak az erdőben élnek egerek, hanem a mezőkön, falukban, sőt még a városban is..."